Te vagy az én Tündérem! - 1.rész - Hazudj még

Chaonia. A tündérvilág, ahol születtem, ahol felnőttem. Ezt a világot évszázadok óta a tündérek uralják, viszont kapcsolatban áll az emberekkel is. A vérszerződést 2000 évvel ezelőtt úgy kötötték meg, hogy az emberek bejöhetnek a tündérvilágba, a tündérek kimehetnek, viszont hogy a másik világban éljenek tovább tündérré/emberré kell, hogy váljanak. Sok ilyenre volt már példa az évek múltával, Ronald szülei is így házasodtak össze. Az anyukája tündér, az apukája pedig ember volt. Igazi szerelmes, megható sztori. Ennek a csodának Marco halála vetett véget. Ez két éve történt, ekkor jött össze Dorothy és Ron. Ezután váltam kissé elhanyagolhatóvá a legjobb barátom számára. Ronald csak vele foglalkozott, ritkán még összefutottunk, hogy beszélgessünk, de ilyenkor is szinte csak a lányról volt szó. Szinte elveszítettem a legjobb barátomat. De most talán visszakaphatom...

Vagy mégsem?

Csöndben figyeltem a fa mögül a Ronald és Dorothy között folyó vitát. A lány hevesen gesztikulált, a fiú pedig unottan bámult az arcába. 

- Hihetetlen, hogy mennyire nem érdekel téged az egész - fojtotta vissza a sírását - Nem is érdekel tovább a nemtörődömséged - ezután hirtelen elviharzott. Milyen idegesítőek ezek az ember lányok. Ezért is mondtam Ronaldnak, hogy nem ajánlatos egy halandóval összeállnia, de sosem hallgat rám. Az emlegetett fiú repült mellém és flegmán rám pillantott. 

- Remélem most boldog vagy - forgatta a szemét, de én ezt csak a szemem sarkából láttam, mert nem mertem teljesen ránézni. 

- Nem akartam hallgatózni - mondtam halkan, másik irányba nézve. Ő az egyetlen ember, akinek a haragjától mindig is féltem. Soha nem vesztünk össze igazán, de lehet most ez fog történni. Akkor kitudja mi lesz velünk. 

- Érdekel is engem - válaszolt rá hanyagul, majd próbálta felvenni velem a szemkontaktust.
- Gyere menjünk haza, mert veszekedni fognak velem a szüleid, hogy megint nem értünk haza időben, mert persze minden rosszba is én viszlek bele - karolta át a vállamat. Egész úton semmit nem szólt, csak csendben sétáltunk a hazafelé vezető földúton. Nem tudom mit mondhattam volna, talán "sajnálom, hogy miattam veszekedtetek?", "egy idióta vagyok, sajnálom?!" Még száz ilyen lehetséges választ tettem fel magamnak, viszont egyik sem volt megfelelő. A házunkhoz értünk, Ő pedig csak intett egyet a szokásos ölelés helyett, és feltehetőleg haza indult, de mikor utána pillantottam egy másik úton indult el, én pedig aggódni kezdtem. Mi van ha nem haza megy? Ha baja esik? Be sem léptem a pici házikónk ajtaján, felröppentem és utána eredtem. Az erdőbe ment vissza, én pedig követtem. Sokszor volt már ilyen, de legtöbbször csak a "rejtekhelyére" ment gondolkodni. Általában én is ott ültem vele végül, és együtt bámultuk az eget csendben. Szerettem ezeket a pillanatokat. Viszont mióta együtt van Dorothyval ezek mind megszűntek. Vele ül ott, nézi a csillagokat, és nevet annyit, bár most hogy valószínűleg szakítottak ez változni fog, viszont semmiképp sem szeretném kihasználni egy gyenge pillanatában. Én nem ilyen lány vagyok. Egy pillanatra szem elől tévesztettem, de a csillogó szárnyait a sötétbe könnyen észrevettem, és a közelébe repültem észrevétlenül. Már profi voltam ebben. Szégyellem egy kicsit emiatt magam, de aggódó típus vagyok ha valamelyik szerettemről van szó. Megállt majd körbenézett, én pedig egy fa lombjában bújtam el nehogy meglásson. Mihelyst elindult halkan utána röpültem. A feltevésem beigazolódott, mert a kis faházhoz ment. Egy ágra ültem le, ő pedig a ház "erkélyére". Figyeltem Őt. Szomorú volt, hát miért is ne lett volna az, egy csúnya veszekedésen van túl, ami semmi jóhoz nem vezethet. Lehet ezután vége a kapcsolatuknak, részben, sőt miattam van az egész. Akkorát sóhajtott, hogy egy méterre tőle is hallottam. Tudtam ez mit jelentett. Sír. Egyszer sírt előttem, mikor az apukája elhunyt. Akkor is csak én voltam ott neki, az egyetlen ember akivel hajlandó volt beszélni. Nem bírtam megállni, mellé kellett hogy üljek. Nem nézett fel, nem akarta hogy úgy lássam. Megsimítottam a fejét, apró levegőket vett. 

- Te már megint itt vagy? - szomorú volt a hangja, de mégis éreztem, hogy jól esik neki a közelségem. 

- Uhum - válaszoltam halkan - Rám néznél? - kérdeztem, Ő pedig mit sem törődve a kérésemmel nem tett semmit. Minek is kértem ilyet, a legmakacsabb ember akit valaha is ismertem, még a kishúgomnál is, pedig Őt aztán nehéz felülmúlni. Csak ültünk csendben, én Ronaldot figyeltem, Ő pedig valószínűleg az alattunk lévő növényeket.

- Nem akarlak téged hibáztatni mindenért, de te is jól tudod, hogy miattad történt ami történt - szólalt meg halkan, ahogyan nem szokása. 

- Igen tudom, hogy miattam vesztetek össze, és megértem ha ezután nem vagy hajlandó velem beszélni, mert tönkretettem a kapcsolatod - egy cseppnyi flegmaság hallatszott a válaszomba, de valószínűleg ezt észre is vette. 

- Dehogy érted meg. Plusz ki sem bírnám, hogy nélküled kelljen tovább élnem, szóval ne beszélj butaságokat kérlek - nézett végre fel rám. Vörös arcát könnyek borították, ritkán látom ilyen sebezhetőnek, és tehetetlennek. Átöleltem hátha megnyugszik egy kicsit, de ahogy észrevettem csak rosszabb lett. Vajon miért viselte meg ennyire a szakítás? Én nem tudom milyen érzés, soha nem volt még senkim. Alamoniában senki nincs aki engem lázba hozna, vagy érdekelne, emberrel pedig semmiképp nem tudnék összejönni, ráadásul a szüleim elleneznék a dolgot, sőt megtiltanák. Ronaldot is nagyon lenézték emiatt a szüleim, főleg apukám, de őt ez hidegen hagyta, így hát engem is. Kicsit eltoltam magamtól, a srác pedig megilletődve nézett rám. 

- Fel a fejjel - töröltem meg az arcát a rajtam lévő ócska pulscival. - Nem szeretnélek többet ilyen sebezhetőnek látni! - mondtam kissé szigorúan, az arcán pedig egy halvány mosolyt véltem felfedezni ami engem rögtön boldogabbá tett. 

- Köszönöm - a hangjában továbbra is hallatszott a csalódottság. - Menjünk, mert ezután tényleg megölnek a szüleid - fogta meg a kezem és elindultunk. Leszálltunk a ház előtt, aggódó tekintettel nézett rám, majd amire egész nap vártam, szorosan megölelt. 

- Minden rendben lesz, ígérem - suttogtam a fülébe, majd egy apró puszit nyomtam az arcára. Nehezen elengedtük egymást, Ron pedig otthonuk felé vezető úton sétált haza. Beléptem a házunkba, rögtön a sütemény édes illata csapta meg az orromat. 

- Aggódtunk érted - ölelt át anyukám, én pedig tiszta liszt lettem, mivel a kötényét elfelejtette levenni, viszont most ez volt a legkisebb gondom. - Apád nincsen itthon elmentek Lilyvel Robinsonékhoz játszani, így ez hogy mikor értél haza köztünk marad - érintette a homlokomat az övéhez, én pedig egy őszinte mosolyt villantottam rá. 

- Köszönöm - simítottam meg a kezét, ami az arcomon pihent, Ő pedig bólintott. A szüleim közül apám volt az aki szigorú volt minden téren, viszont édesanyám valahogy mindig kimentett, mint ahogy most is, és ezt imádtam benne. Mindent megbeszélhettem vele, Ő volt az én legjobb barátnőm. El akartam neki mondani a ma történteket, de egyelőre még én sem tudtam feldolgozni.

- Na de most sipirc fel, nekem haragudnom kéne rád te lökött - nézett rám szigorúan, de elnevette magát, ezért én is. Felmentem a szobámba, és ledőltem az ágyamra. Mi lesz ezután? Dorothy végleg szakított Ronalddal, vagy ez csak átmeneti? Bár az emberek elég szeszélyesek, és buta gondolkodásuk van, amit soha nem fogok megérteni, ezért sem lesz soha kapcsolatom emberrel. Az ablakom felől ütődés hallatszódott. Mintha kővel dobálták volna. Elhúztam a halvány rózsaszín függönyömet, amin még az a kép lógott amit pár éve csináltak rólam és Ronaldról a szüleim. Kinyitottam az ablakom, ott pedig az említett fiú repkedett aztán mikor megpillantott felcsillant a szeme. 

- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem tőle kissé felháborodottan, ennek ellenére halkan. 

- Nem tudom - nézett rám teljesen üres tekintettel. Lekapcsoltam a villanyom, a párnámat a takaróm alá gyűrtem, majd elkezdtem kimászni az ablakon. 

- Még hogy nem te viszel be a rosszba - mormogtam az orrom alatt. 

- Mit mondtál? - tette csípőre a kezét, én ennek dacára csak legyintettem. Intettem, és elindultunk a sötétben az erdő felé. Egy ideig csöndben repültünk, a fiú pedig csak loholt utánam, mert én ideges voltam, nehogy észre vegyen valaki, emiatt siettem. Egy viszonylag messzi fánál megálltam, és a felső ágán foglaltam helyet, aztán a mellettem lévő helyre mutattam. A tündérsrác leült mellém és rám tekintett

- De komolyan Ron, mit szeretnél, miről akartál velem beszélni? - néztem a szemébe komolyan. Mit akarhat? Mi miatt volt ennyire zaklatott, és üres. Mi történhetett amit nem tudott reggelig magába tartani? 

- Apukád mondta Dorothy-nak, hogy szakítsunk - fakadt ki belőle. Lefagytam. Mi van? Miért mondaná? Tuti nem igaz... 

- Ez nem lehet igaz! - kiáltottam - Biztos csak az a cafka találta ki, hogy engem besározzon, meg a családomat is. Jó hogy nem már azt találta ki, hogy én mondtam neki... Persze te meg bedőlsz neki, miért is ne tennéd hagyjuk már - rettentően dühös voltam. Az egyik pillanatban Ronra, hogy elhiszi ezt az embernek, a másik pillanatban magamra hogy ennyire felemeltem a hangom, a harmadikban pedig arra a lányra. 

- Most állj le! - emelte fel a hangját, amitől összehúztam magam, de most nem érdekelt, hogy felhúzta magát és mérges. - Először is nem cafka, és ha még egyszer ilyet mersz rá mondani... - fejezte be. 

- Akkor mi lesz? Visszamész hozzá? Végleg itt hagysz? - kérdezgettem - Akkor tedd azt, nem érdekel tovább. Ha ilyen baromságokat hiszel el neki, akkor engem hagyj békén - meg sem várva a válaszát, otthagytam. 

- MAYA! - kiáltott utánam, de nem érdekelt. Hallottam suhanó szárnyait, ezért gyorsabban kezdtem repülni. A könnyek csak folytak az arcomon. Hamar hazaértem ezzel a sebességgel, magam mögé pillantottam és a fiú már nem volt ott, és talán nem is lesz többé... Leültem az ablakom párkányára, és zokogni kezdtem. Még mindig zaklatott vagyok. Akkor bele sem gondoltam, hogy mit mondok. Abba sem gondoltam bele, hogy mi van ha ez mind igaz? Kiszálltam az ülőhelyemről, és az ágyamba bújtam. Bejött anyukám, de gyorsan ki is ment mivel látta hogy "alszom". Mi lesz holnap? Ezzel a kérdéssel a fejemben aludtam el.