A maszk mögött - 10.rész Marinette?

Este fantasztikusan éreztem magam, de mikor lassan Adrienék házához értünk rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nincs még vége az estének, hiszen behívott magukhoz. Egy cseppet tartottam attól, hogy az apja mit fog szólni ehhez, de elmondása szerint folyton a szobájában van és dolgozik úgyhogy nem valószínű, hogy észre fog venni. Ettől viszonylag megnyugodtam így már könnyebben lépkedtem a fiú szobája felé. Már jártam itt, de csak most volt időm mindent szemügyre venni. Hamarosan leültünk mind a ketten az ágyra.
- Nagyon örülök, hogy végül úgy döntöttél engem hívsz el a bálba. Jól éreztem magam veled. - törte meg a csendet mosolyogva miközben felvette a szemkontaktust velem. Én is boldogan elmosolyodtam aztán bólintottam egyet.

- Én is örülök. - válaszoltam aztán még egyszer végigfuttattam a szemem a helyiségen - Jó nagy szobád van. - jegyeztem meg aztán a könyvekre néztem, amikből nem kevés volt - Szeretsz olvasni? - kérdeztem rá hirtelen. Bár az iskolában soha sem láttam még, hogy olvasott volna bármit is a tankönyveken kívül, és igazából a könyvtárban is csak akkor volt ott, ha muszáj volt egy házi feladat miatt vagy ilyesmi.
- Hát igazából ez szoba már túl nagy is, hiszen csak az enyém. Bár alapjáraton nagy az egész ház talán jobb lenne ha lennének testvéreim vagy ilyesmi. A könyvekkel kapcsolatban pedig többnyire azért vannak, hogy ne legyen ennyire üres. Néha olvasgatok, de nem túl sűrűn. - válaszolt ő is a kérdésemre. Na igen a házuk tényleg hatalmas, és szerintem nem hazudnék ha azt mondanám, hogy képes lennék itt eltévedni. Ezután kerestünk valami boldogabb témát például megbeszéltük, hogy Chloé mennyire rámenős volt ma, aztán azokról a finom süteményekről is szó esett, amiknek egy részét valóban a családom készítette. Aztán egy kicsit többet beszéltünk magunkról meg úgy az egész bálról, hogy mennyire jó volt. Adrien most kifejezetten őszinte volt, aminek nagyon örültem.
- Tudod olyan jó érzés volt, hogy ilyen közel voltál hozzám. Nagyon jól éreztem magam veled. Bár melletted mindig így érzek. - mondta végig a szemembe nézve. Én halovány elpirultam és zavartan mosolyogva elfordítottam a fejem. Éreztem, hogy a kezével az enyémet cirógatja, majd óvatosan összekulcsolja ujjainkat. Szememmel ismét az övét kerestem, de amikor visszafordultam arra lettem figyelmes, hogy alig választ el minket pár centi egymástól. Az arcom továbbra is vörös volt, a tekintetem a szájára tévedt. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam őt, de magamban egy hang azt mondta, hogy ha Katicaként teszem ezt akkor csak azt érem el, hogy még kevésbé figyeljen az igazi valómra. Azonban végül nem is kellett lépnem, megtette helyettem ő az első lépést. Ajkait enyémre tapasztotta és közben másik kezével szenvedélyesen magához húzott, mint aki soha sem akarna elengedni. A testemet kellemes bizsergés járta át, a hideg kirázott, de nem azért mert fáztam. A szívem egyre hevesebben vert és hamarosan már nem is akartam ellenkezni. A kezemet a vállára tettem és a csók végénél elmosolyodtam. El akartam felejteni, hogy én most Katica vagyok és csak arra gondolni, hogy ezt velem teszi Adrien. Végül is Katica is én vagyok nem kezelhetem egy a két énemet két külön személyként, mert mind a kettő én vagyok.
- Még mindig jól csókolsz. - suttogta halkan aztán ezúttal ő vezette a tekintetét az ajkamra, amitől széles mosoly húzódott az arcomra. Nem is tudom, hogy a szemében égő vágy tüzétől vagy az előbbi gondolatomtól, de nem bírtam türtőztetni magam. A kezem, ami az előbb még gyengéden a vállát szorította most szorosan a tarkójánál húzódott. Odahajoltam hozzá, hogy visszacsókoljam. Megint ugyanaz a bizsergés, de egyre erősebb vágy. A csókból hamarosan apró puszik lettek, melyek elvezettek egészen a kulcscsontomig, amelyet óvatosan mégis játékosan megharapott. Halkan felszisszentem a hirtelen tettjétől, de aztán csak elmosolyodtam. Az arcom egyre forrósodott és a szívem úgy kalapált, hogy kezdtem úgy érezni még ő is hallja. Megszorította a kezemet aztán fájdalmasan felsóhajtott és gyorsan elengedte azt, majd felállt az ágyról. Hirtelen nem tudtam, hogy miért teszi ezt, ezért furcsállóan és talán kissé csalódottan néztem rá. Próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, de a fejét lehajtotta így ez nem sikerült. Úgy tűnt valamiért mérges magára vagy inkább szomorú, nem igazán értettem.
- Adri... - kezdtem, de azonnal félbeszakított.
- Sajnálom. - mondta halkan, de aztán hangosabban is megismételte - Nem tehetem ezt veled. - szólalt meg ismét hatalmasat sóhajtva, a szavaiból tisztán hallottam, hogy mennyire dühös magára.
- De várj, mire gondolsz? Nem történt semmi rossz... - próbáltam halkan nyugtatgatni piroskás arccal, miközben végig gondoltam mi is történt az előbb. Ekkor a szemembe nézett és megrázta a fejét. Még soha sem láttam őt ilyennek. A szemében láttam, hogy most nagyon ideges és közben csalódott.
- De igen történt. Szóval...én valaki mást szeretek. - nyögte ki végül fájdalmasan aztán megfogta a tarkóját és ismét szomorúan felsóhajtott, én pedig hirtelen köpni-nyelni nem tudtam - Tudom most utálsz. Előbb kellett volna szólnom, de csak most lettem biztos magamban. Nem akartalak kihasználni, ez az előbbi tudom, hogy már sok volt tőlem. Kérlek bocsáss meg! - folytatta megbánóan. El sem hiszem, hogy mégsem Katicát szereti. Talán múltkor is ez volt a baja? Hirtelen rengeteg kérdés merült fel bennem. Az arckifejezésem komollyá változott, de mégsem látszott rajta düh vagy bánat. Nem mondtam semmit csupán feltettem egyetlen egy kérdést.
- És ki az a lány? - kérdeztem ugyanilyen arccal. Ez volt az a kérdés, ami meghatározta, hogy mennyit ért az, amit eddig tettem. A fiú kicsit meglepődött, hogy így reagáltam, de még mindig nagyon megbánó fejet vágott. Óvatosan a szemembe nézett és kimondta a nevet:
- Marinette. - ahogy meghallottam egy halovány mosoly ült ki az arcomra és én is felálltam. Láttam rajta, hogy nem igazán tudja hova tenni a dolgot, de ez most számomra nem is volt jelentős. Most már biztos lehetek benne, hogy engem szeret és ennél nagyobb örömöt nem is okozhatna nekem más. - Megbocsájtasz? - kérdezte halkan és félrepillantott, hogy addig se kelljen a szemembe néznie. Erre válasz helyett csak még egy lépéssel közelebb mentem hozzá és szorosan átöleltem.
- Én is szeretlek. - suttogtam a fülébe boldogan. Az a sok erőfeszítés mégsem volt hiába. Teljesen pontosan meg sem tudom fogalmazni, hogy mi zajlik le most bennem. Csak azt tudom, hogy a boldogságom most már teljes, és semmi sem tudná elrontani a kedvem. Hallottam, hogy elakad a lélegzete és a derekamnál fogva egy picit eltol magától, majd óvatosan a szemembe néz.
- Marinette? - kérdezte bizonytalanul, de főleg meglepetten, mire mosolyogva az álarcomhoz nyúltam és levettem azt. Haloványan elpirultam miközben az álarcot az ágyra dobtam.
- Igen, én vagyok az. - válaszoltam, és ebben a pillanatban Adrien arcára rengeteg érzelem ült ki köztük a boldogság, a nyugalom, de kicsit talán még zavarban is volt. Vidáman felkapott és pördült velem egyet a szobában, amitől vidáman elnevettem magam. Soha sem képzeltem volna, hogy ilyen könnyű lesz megmutatni neki, hogy én vagyok az. Nem éreztem magam kínosan és nem kellett attól félnem, hogy talán csalódik abban, hogy ki vagyok a maszk alatt. Egyszerűen csak örültem és vele akartam lenni mindennél jobban. Mikor földet értem sem engedett el hanem magához húzott és szorosabban ölelt, mint bármikor máskor.
- El sem hiszem, hogy végig te voltál az. - mondta még mindig éreztem a meglepettséget a hangján, de valami olyat is éreztem, ami engem nagyon boldoggá tett: örömöt. Örült neki, hogy én vagyok az.
-.Adrien akkor végre előjöhetek? - kérdezte egy furcsa hang valahonnan. Ekkor a fiú enyhített a szorításán aztán el is engedett.
- Nos akkor azt hiszem eljött az ideje annak, hogy én is őszinte legyek. Én vagyok Fekete Macska. - jelentette be mosolyogva, de mégis mintha egy picit félt volna. Én erre csak elmosolyodtam, de nem mutattam meglepettséget.
- Igen tudom. - vágtam rá vidáman aztán láttam, hogy Adrien iskolatáskájából kirepül egy fekete valami, ami gondolom a kwamija. Ahogy megláttam felcsillantak a szemeim.
- De aranyos. - mosolyogtam vidáman mire Plagg közelebb reppent hozzám.
- Ó szóval végül kiderült, hogy a kedvesed Katica? - kérdezte cseppet sem zavartatva magát azonban Adrien egy picit, mintha elpirult volna, de végül nem szólt semmit csak bólintott.
- Marinette vagyok. - mutatkoztam be neki továbbra is mosolyogva. Kíváncsi vagyok, hogy milyen is lehet az ő kwamija.
- Plagg. - mondta aztán a hasára tette a kezét és már éppen mondani akart volna valamit, amikor Tikki villámgyorsasággal repült ki a táskámból.
- Plagg? - ahogy meglátta a fekete lényecskét széles mosollyal átölelte. Én meg boldogan figyeltem ezt a jelenetet.
- Ó szia Tikki. Már vártam, hogy mikor bukkansz fel. - vigyorodott el Plagg és visszaölelte a kwamim. Adrien csodálkozva nézte őket, de közben örült is, hogy találkoztak. Valószínűleg nem túl sűrűn látják egymást, hiszen a két hős nem lepleződhetne le egymás előtt.
- Szia Adrien, Tikki vagyok. - mutatkozott be Adriennek, aki ugyanígy tett. Miután négyen beszélgettünk egy kicsit Plagg felrepült a fejünkkel egy magasságba.
- Na nem akarok ünneprontó lenni, de most, hogy tudjátok ki a másik nem folytathatjátok a szuperhősködést. Ez az egyik legfontosabb szabály, amit megszegtetek. Úgyhogy a talizmánjaitokat vissza kell vinnetek Fu mesternek. - ecsetelte Plagg elég komolyan mire mi kiakadtunk.
- De hát mi megfogjuk őrizni egymás titkát. - szólaltam fel először én.
- Marinette te fél órával ezelőtt vallottad be, hogy eddig is tudtad, hogy Adrien Fekete Macska szóval te még inkább bajban vagy. - mondta én meg sóhajtottam egyet.
- Igen előbb tudtam, de nem mondtam el senkinek. Esküszöm, hogy nem fogom soha elárulni. - válaszoltam aztán Plagg egy pillanatig még komoly fejet vágott aztán kitört belőle a nevetés. Én meg felhúzott szemöldökkel meredtem rá.
- Bocsi, de ezt nem hagyhattam ki. - mondta, és alig bírta abbahagyni a nevetést.
- Plagg ez nem volt szép. - szólt rá Tikki.
- Megállíthattál volna te is ugyanolyan bűnös vagy. - nevetett tovább és kiöltötte a nyelvét, majd ránk nézett - Egyébként ez az előbbi csak vicc volt. Nem baj, ha tudjátok ki a másik, csak mások ne tudják. - mosolygott ránk aztán odarepült a kwamimhoz és beszélgetni kezdtek minket kizárva. Én ekkor Adrienre néztem és sóhajtottam egyet, majd én is felnevettem.
- Te mióta tudtad, hogy én vagyok Macska? - kérdezett rá én meg zavartan a tarkómra tettem a kezem.
- Hát igazából már több, mint egy hónapja. - válaszoltam, mire ő eléggé meglepődött.
- Komolyan? De akkor miért nem mondtad el, hogy te vagy az? - tett fel újabb kérdést kicsit értetlenül én meg lehajtottam a fejem és vörös arccal válaszoltam halkan.
- Mert azt akartam, hogy engem szeress. - nem néztem a szemébe, eléggé zavarba ejtő volt nekem ezt kimondani. Hallottam, hogy sóhajt egyet aztán közelebb lép hozzám és szorosan magához ölel.
- Tudod én egy kicsit belül mindig azt kívántam, hogy te legyél az. - mosolygott aztán a fejét az enyémnek döntötte és belepuszilt a hajamba - Már régebben is észrevettem, hogy egészen hasonlítotok. Igazából én már az első találkozásunk óta kedveltelek és örültem, hogy barátok lettünk. Aztán ahogy jobban megismertelek egyre inkább megszerettelek és az elmúlt pár napban már a világ legbunkóbb emberének tartottam magam, amiért nem tudtam dönteni közted és Katica közt. - mesélte tovább, de végül elnevette magát - Örülök, hogy végül nem kellett döntenem. - mosolygott őszintén és még szorosabban karolt át. A szavai megmelengették a szívem és arra késztetettek, hogy megállás nélkül mosolyogjak.
- Szeretlek. - mondtam ki vidáman mosolyogva.
- Én is téged. - válaszolt, és én ebben a pillanatban végtelenül boldognak éreztem magam. Itt álltunk egymás előtt tudva, hogy ki a másik, és megfogadtuk, hogy soha sem fogjuk elárulni ezt. Ezután az éjszakát Adriennél töltöttem.