Villámcsapás - A terv (1.rész)

A mai napi edzésem a végéhez közeledett, amit nem is bántam. Lassan 16 éves leszek egészen pontosan két hét múlva, apa pedig azt mondta, hogy keményen kell edzenem ahhoz, hogy szembeszállhassak Katicáékkal. Kétes érzésem volt a velük való harccal kapcsolatban, hiszen ők Párizst védelmezik akár az életük árán is, én pedig megakarom őket fosztani a talizmánjaiktól. Együtt kellene dolgoznom velük, viszont ha arra gondolok, hogy nekem soha sem adódott meg az, hogy láthassam édesanyámat, hogy beszélgethessek vele, hogy megöleljem egyszerűen úgy érzem, hogy én is helyesen cselekszem. Apa rengeteget mesélt az anyukámról, a Tündérről. Egy csodálatos nő volt, akinek mindig előrébb való volt mások biztonsága, mint a magáé, a szeme előtt csakis azt tartotta, hogy megvédhessen mindenkit. Nagyon segítőkész volt, ahol szükség volt egy szuperhősre ott termett. Sokan emlegetik ma is, hogy ő volt az egyik legjobb Tündér pedig annak már szinte 16 éve. Na igen, ezzel csak az a baj, hogy csak volt. Most, hogy én vettem át a helyét fontosnak érzem, hogy jól teljesítsem a dolgom, habár a külsőm egyáltalán nem egy tündéréhez hasonlít már megszoktam. A dolgokért áldozatokat kell hoznunk. Mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy anyát visszahozhassam az életbe.

- Jól van kislányom. - zökkentett ki apa hirtelen a gondolataimból - A kemény edzéseket hamarosan hasznosíthatod is. A célunk ahogy már tudod a két talizmán megszerzése. Katica és Fekete Macska nagyon erős páros és nehéz lesz velük megmérkőznöd, talán először nem is fog sikerülni, de mindig az legyen a szemed előtt, hogy amit teszünk azt azért tesszük, hogy édesanyád ismét velünk lehessen. Tegyél meg mindent, amit tudsz, de figyelj az épségedre is. Én távolról figyelni foglak és tudunk közben beszélni is, ha úgy látom, hogy vissza kell vonulnod szólni fogok. Fontos, hogy minden utasításom kövesd! - oktatott. Minden szavát figyelmesen hallgattam, és igyekeztem el is raktározni valahol a hosszútávú memóriámban. Jó tudni, hogy nem leszek közben teljesen egyedül. Természetesen van elég önbizalmam, én tényleg mindig a maximumot hoztam ki magamból az edzések alatt. Anya szörnyen fontos számomra. Biztos vagyok benne, hogy ő is megtenné ezt értem, hogyha fordítva lenne az eset. Apa valahogy mindig tudja mit kell mondani ahhoz, hogy lenyugodjak, hogy ne találjam rossz ötletnek ezt az egészet.

- Ne aggódj, ha először nem sikerül őket legyőznöd akkor minden egyes nap lesz egy új esélyed arra, hogy sikerüljön, és tudod minden nappal egyre erősebb is leszel. Ha megtalálom a módját, hogy egyszerre több emberrel is kommunikálhassak távolról akkor már lesz segítséged is a harcok során - mosolygott rám nyugtatóan. A hangjából éreztem, hogy mennyire komoly is ez az egész. Én mint egy jó kislány csak bólogattam mindenre.
- Az első lecsapáskor talán egy kis megfélemlítés is elég lesz. Mutasd meg nekik, hogy te nem olyan vagy, mint a többiek. Amikor rájuk támadsz egy lila esernyőt vigyél magaddal és tegyél úgy, mintha fontos lenne neked. Azt fogják hinni, hogy abban van az akuma és megakarják, majd szerezni. Aztán mikor megszerzik tőled hirtelen csapj le rájuk abban a pár másodpercben, amíg értetlenül tartják kezükben a törött esernyőt. - ecsetelte tovább a tervet. Na igen a kezdeti előnyöm mindenképpen meglesz, hiszen számukra egy ismeretlen "lény" leszek. A tervünk egészen jónak tűnik, de kicsit félek, hogy Katicáék ellen ez sem lesz elég. Rengeteget mesélt apám róluk, és már a tévéből is hallottam sokszor, hogy mennyire erősek. Azonban, ha szükséges én piszkosan is tudok majd játszani. A jel mondatunk az, hogy a "célért bármit".

- Amíg nem változol vissza az erődet semmilyen módon nem tudják elvenni. A kwamidra Lynera nagyon kell vigyáznod, mert ha megtisztítják akkor eltűnik az új erőd. Éppen ezért fontos, hogy semmiképpen se harcolj addig, amíg vissza nem változol. Mindig legyen időd visszavonulni lehetőleg úgy, hogy senki se tudja meg ki rejtőzik az álarcod mögött - magyarázott tovább apa. Körülbelül fél óra múlva befejeztük a beszélgetést, azaz ő beszélt én pedig hallgattam. Holnap lesz az első napom az új sulimban. Apám biztosra veszi, hogy abba az iskolába jár a két szuperhősünk is. Azt mondta igyekezzek elvegyülni, és férkőzzek az osztálytársaim bizalmába. Bevallom egy kissé félek a holnaptól. Egy teljesen új helyre kerülök, egy összeszokott osztályba. Azért remélem, hogy jól fogadnak majd.

A vacsora után felsétáltam a szobámba, ami az emeleten volt. Egy egész nagy ház ez csak kettőnknek. Olyan csendes az egész, de legalább annyit elmondhatok róla, hogy otthonos. Az ágyamon ott ült a kis kwamim, akire kissé bizonytalan arckifejezéssel tekintettem.
- Mi a baj Aurore? - repült rögtön az orrom elé, amitől muszáj volt egy halovány mosolyt villantanom. Hogy mi a baj? Furcsa egy kérdés amire rengeteg választ adhatnék. Hiányzik anya, bár nem is ismertem így nem tudom hogyan hiányozhat. Talán nem is anya hiányzik, hanem egy anya jelenléte az életemben. Valaki, aki reggel kifésüli a hajam, aki tanít engem, akivel beszélgethetek, akinek mindig van egy perce rám...Valaki, akit egyszerűen csak anyának hívhatok. Na, de most nem is igazán ez a baj.
- Tudod egy kicsit bizonytalan vagyok a holnappal kapcsolatban - hajtottam le a fejem. Rengetegszer végig zongoráztam már a fejemben, hogy milyen lesz. Új emberek közé kerülök, akik talán elfogadnak, talán nem. Lehet, hogy itt találom meg életem szerelmét, na nem mintha ez engem annyira lázba hozna. Igazából én mindig is az a magabiztos lány voltam. Apa céltudatosnak, erősnek, és kitartónak nevelt engem. Annak ellenére, hogy egyedül kellett velem foglalkoznia azt hiszem jó munkát végzett.
- Ugyan már egy ilyen csodálatos lány, mint te biztosan jól el fog boldogulni az iskolában. Egyébként is nem lehet olyan rossz. Hidd el sok barátot fogsz szerezni! - biztatott a kis kwamim folyamatosan, amitől muszáj volt egy kicsit jobb arcot vágnom ehhez az egészhez.
- Igazad van Lyne. Pozitívabban kellene a dologhoz állnom - értettem egyet vele teljesen, majd ásítottam. Kinéztem az ablakomon, de nem sokat láttam csak a sötétséget.
- Lassan mennem kellene aludn. - mondtam halkan magam elé, aztán az ablakhoz lépkedtem, hogy leüljek az ablakpárkányra, és úgy nézzem az eget. Így már többet láttam. Az utcán világított néhány lámpa, fent az égen pedig néhány csillag. Itt ülve általában elmélkedni szoktam, néha rajzolgatni, most azonban csak némán bámulom a kinti világot, miközben érzem, hogy egyre álmosabb vagyok. Pár perc múlva már az ágyamban fekszem.
- Jó éjszakát Lyne. - mosolyogtam rá a mellém telepedő lila kis kwamira, aki visszamosolygott. Ezután lehunytam a szemeim és elaludtam.